Bármilyen vonatkozásban is vizsgálja egy film a holokausztot, a drámai hatás elkerülhetetlen. A feldolgozás hangvétele ugyanakkor a filmkészítő attitűdjétől vagy a konkrét témától függően már eltérő lehet, gondoljunk csak Roberto Benignire és Az élet szépre, mint a fenti állítás legszélesebb körben ismert bizonyítékára. A komédiások című bemutatkozó dokumentumfilmjével már Benigni-módra hangolt húrokat pengető Arnon Goldfinger második munkája, a 2011-ben készült és a többek közt a 2012-es Tribeca Filmfesztiválon is díjazott A lakás úgy bogozza ki egy megrázó történet szálait, hogy közben kifejezetten humoros, szórakoztató hangvétellel vezeti végig a nézőt bő másfél órás játékidején.
Az izraeli filmes példaértékű hozzáállásával kapcsolatban további elismerésre ad okot az a körülmény, hogy Goldfinger nem egy általános kérdésről, hanem egy abszolút személyes, anyai felmenőit érintő történetről beszél könnyedén, mentesen bárminemű gyűlölettől vagy ítélkezéstől. A nyomozás a rendező anyai nagyanyja halálát követően veszi kezdetét, amikor a német származású, a holokauszt miatt Berlint férjével együtt maga mögött hagyó asszony tel-avivi lakásában a család elkezdi feltérképezni és szelektálni a hátramaradt ingóságokat. Van, akit nem különösebben érdekel a múlt, Arnont és anyját viszont annál inkább. Míg az unoka egy könyvszakértő barátja segítségével szembesül annak abszurditásával, hogy az újgazdagok manapság már méterre veszik az antik Shakespeare köteteket a frankfurti árveréseken, addig anyja nagyfokú alapossággal vizsgálja át a hátrahagyott iratokat, dokumentumokat, paksamétákat.
